A gyümölcstermesztés Magyarországon az 1930-as években indult fejlődésnek. 1935-ben készült felmérés szerint már lényegesen több almafa volt az Alföld déli részén (Duna-Tisza közi hátság), az ország nyugati (Zalai dombság) és észak-keleti tájain (Szatmári síkság, Nyírség), mint az ország többi részein. A termesztéstechnológia fejlôdését jelzi, hogy az évtized végén Szakátsi Gyula eltelepítette az elsô termőorsós ültevényt.

Az II. Világháború visszavetette a fejlődést, az azt követő földreform a kis- és középbirtokok kialakulásának kedvezett.

1950-ben az Állami gazdaságok és termelőszövetkezetek a gyümölcsösök összterületének 16.8 %-án, 1960-ban 65.5 %-án gazdálkodtak. Ebben az időszakban az almatermés megkétszereződött és ennek háromnegyede az állami és a szövetkezeti szektorból származott.

Az 1953-as párt- és kormányhatározat kimondta a tervszerű gyümölcsösök fejlesztését, melynek hatására a gyümölcsfák száma 87 millióra, az almafák száma 12.8 millióra növekedett.

1960-tól az új telepítések mellett megfigyelhető volt a nagymértékű termőrefordulás. A IV. ötéves terv időszakában az összes almaterülethez viszonyítva minimálisra csökkent a nemtermő ültetvények állománya.

Az 1970-es években az új telepítések az összes termőterület termésátlagainak relatív csökkentését eredményezték. A 70-es évek nagyarányú telepítései, majd ezen ültetvények temőrefordulásának következtében a magyarországi termelés a háború előttinek körülbelül a tízszeresére nőtt. Jellemző az egy főre jutó termésmennyiség gyors növekedése. A felszabadulás előtt az egy lakosra jutó almatermés 5 kilogrammról 80 kilogrammra növekedett.

Meg kell említenünk viszont néhány olyan körülményt is, amely negatívan hatott és napjainkban is érezteti hatását:

• a hagyományos termelési körzetek csak kismértékben bővültek
• nem volt mindig megfelelő mennyiségu és minőségű szaporítóanyag
• előnytelen ökológiai adottságú területekre is telepítettünk

1978 a fordulat éve volt a minőségi igények támasztásának tekintetében. A nagyüzemek egyre kevésbé tudtak megbirkózni a többszáz hektár méretu ültetvényeikkel, csökkent a munkaerő és a minőség is romlott. A gazdaság képtelen volt megtermelni azt a minőségi hányadot, ami legalább a költségeit fedezte volna. Az átvételi árak nem emelkedtek, így a nagyüzemi télialma ültetvények sorra veszteségessé váltak, a veszteségek olykor a tízmilliós nagyságrendet is elérték. A termőalapok sem voltak alkalmasak arra, hogy az új igényeknek megfeleljenek. A fajtaszerkezet egyoldalúsága, a szűk térállásba kényszerített ültetvények kezelhetetlensége sorra meghiúsította az üzemek törekvését a minőségi hányad növelésére. Ez visszaütött a termelékenységre, a jövedelmezőségre és a munkaerőre is.

Az 1980-as években a világban és az export piacokon végbemenő változások szinte teljesíthetetlen feladatok elé állították a régi termesztői berendezkedést. Az évtizedre jellemző volt a jelentős területcsökkenés a változatlan termésmennyiség mellett. 1981 és 1990 között a kivágások hatására mintegy 40%-kal esett vissza a termőterület.

1990-től a szovjet piac elvesztéséből adódóan (200 ezer tonna) alig csökkenő temőterület mellett jelentős volt a terméscsökkenés. Ezzel egyidejűleg piaci oldalról kedvezőtlenül megváltozott az értékesítés minőségi összetétele is. Mindezen tényezők még jobban elmélyítették az almatermesztés válságát és szükségessé vált az ültetvény-, és a fajtaszerkezet minél gyorsabb átalakítása.

Almatermesztésünkre az évtizedenkénti jelentős mértékű intenzitás-növekedés a jellemző, amit a tenyészterület és a fák méretének csökkenése, illetve a területegységre jutó fák darabszámának növekedése reprezentál.

Üzemi almatermesztésünket az 1950-es, az 1960-as években telepített 10x10 méteres térállású, középmagas törzsu, vadalanyon álló fák alapozták meg.

A korábbi fajták - mint például a Batul, Téli aranyparmen, London peppin, Húsvéti rozmaring - helyett több, mint 70%-ban Jonathant, porzóként pedig Golden Deliciust és Starking fajtákat telepítettek. Az így telepített ültetvények óriási elônye volt az üzemi méret és az egyben művelhetőség. Ez viszont nem volt elég ahhoz, hogy a hátrányokat ellensúlyozza. Ezek a következők:

• az ültevényeket csak olyan területre lehetett telepíteni, ami gabonatermesztésre nem volt alkalmas, ennek eredményeként gyenge volt az ültetvénykondíció, melyhez hiányos növényvédelem párosult; ennek következményeként 10-12 t/ha termésmennyiségnél nem tudtak többet elérni
• a koronakialakítás és a termőrefordulás 7-8, esetleg 9 évig tartott, így később térült meg a beruházási költség
• az egyoldalú fajtahasználat miatt a szedési idő még a diákság és a katonaság bevonásával is egy-másfél hónapig tartott, holott a Jonathan optimális szedési ideje maximum 10 nap

Az 1960-as évek második felében telepített M 4-es alanyú fákkal a tenyészterületet közel 70 %-kal tudtuk csökkenteni, illetve a hektáronkénti fák darabszámát háromszorosára növelni. Ezek a 4-4.5 méter átmérőjű és 3-3.5 méter magasságú termőkaros orsó koronaformájú ültetvények jelentették évszázadunk legsikeresebb ültetési rendszerét.

Az 1968. évi földtörvény-módosítás még lendített az almatermesztésen, ugyanis feloldották azt a tövényt, amely kimondta, hogy csak kedvezőtlen területekre szabad gyümölcsöt telepíteni.

Az 1970-es évek második felében sok ezer hektár, ún. ferdekarú sövény ültetvény létesült, átlagosan 5x3 méteres térállásban. Tovább csökkent tehát a tenyészterület, illetve növekedett a hektáronkénti fasűrűség. Sajnos - gyenge növekedésű alnyok hiányában itt is az M 4-es alanyt használtuk, ami a későbbiekben számos problémát okozott. Az ültetvények elsűrűsödtek, elmaradt a termőrefordulás, különösen az 50-70 %-os arányban telepített Starking fajta esetében. Ezeket az ültetvényeket csak az állomány 50-75 %-os ritkításával lehetett termőre fordítani. Ezt a telepítési szisztémát tekinthetjük almatermesztésünk egyik legnagyobb kudarcának.

Az 1980-as évek második felében új színfoltként tűntek fel az úgynevezett szakcsoporti telepítések. Ezek már képviselték az új fajtákat a közel egy évtized óta hangoztatott, de ténylegesen nem követett elvek érvényesülését. Az M 26-os és M 9-es alanyok alkalmazásával országosan 4-5 ezer hektárra tehető azoknak az ültetvényeknek a felülete, amelyeken megjelentek az Idared, Gloster, Jonagold, Mutsu, a korábban szineződő Jonathan és a perzselődésmentes Golden klónok egyaránt. Az M 9 és az M 26-os alanyok felhasználásával 800-1000 darab fát lehetett hektáronként ültetni. A sor - és tőtávolság az alkalmazott erőgépek mérete miatt 5x2, illetve 5x2.5 méter lett. Az új fajták, a mérsékeltebb növekedést okozó alanytípusok, valamint az igényesebben végrehajtott termesztés technológia eredményeként 3-4 év múlva bekövetkezett a termőrefordulás. Az ültetvények 5-6 éves korukra teljes termésmennyiséget (40-60 tonna/ha) produkáltak. Az újabb, jobb áruminőséget is adó fajták értékesítése, lényegesen könnyebb volt és rendszerint nagyobb árbevételt hozott.

Ugyanakkor felmérések szerint egy 2.5 méter tőtávolságra telepített, M 26-os alanyon álló Idared almaültetvényben a leggondosabban kivitelezett fitotechnikai műveletek ellenére sem lehetett elérni a 60-70 %-nál nagyobb arányú, méretes (65-70 mm) és megfelelő színeződésű (50 %-ot elérô vagy meghaladó fedőszín-borítottságú) árut. Következésképpen a 2-2.5 méter faátmérő esetén a megtermett gyümölcs 30-40 %-a volt ipari minőségű, amit csak alacsonyabb áron lehetett értékesítni.

Ebben az évtizedben élte a magyar almatermesztés az aranykorát. A 80-as évek végén az országos termésmennyiség elérte, sőt meg is haladta a bűvös 1 millió tonnát. Ekkor már azonban megmutatkoztak az első aggasztó jelek. Ültevényeink kiöregedőben voltak, a Jonathan túlsúlya és a rossz minőségű áru nagy hányada miatt a piacok egyre jobban beszűkültek. A Szovjetúnióval kötött szerződések megszűntek. Az almatermesztés baját még csak tetézte az évtized végén bekövetkező rendszerváltás.

A 90-es évek elejére rohamosan csökkent a termésmennyiség, a mélypontot az 1995. évi 357 ezer tonna jelentette. A meglévő piacról kiszorultunk, az elöregedett gyümölcsök leváltására nincs elegendő pénz. Ilyen tőkeszegény és kedvezőtlen piaci adottságok mellet kell új, korszerű, termelékenyebb almaültetvényeket létesíteni. Ennek ellenére az intenzív és szuperintenzív almatermesztés terjedése fellángoló, olykor parázs viták kiséretében ugyan, de ma már egész Európában megállíthatatlan.

Hazánkban is kis mértékben ugyan, de új intenzív ültetvények létesültek, melyekre a 1000-3000 fa/ha ültetvénysűrűség, a magasan gyenge alanyra történő szemzés (M9, M26), a vírusmentes szaporítóanyag használata, a korai termőrefordulás és a fajtaszerkezet radikális megváltoztatása volt a jellemző. E sűrű térállású gyorsan termőre forduló, produktív gyömölcsösök kialakulását, elsősorban a korai termőrefordulásból jelentkező extraprofit és a nagyarányú étkezési alma kihozatal motiválja. Az ezen ültetvényekrôl szedett alma 80-90%-a már piacos, I. osztályú áru.

Az intenzitás növeléséhez nem csak az ültetvényekben lévő fák térállásának csökentése és a piacos jó fajta termesztése az alapfeltétel, hanem ezeken kívül szükség van még európai színvonalú hűtőtárolókra, szaktanácsadói hálózatra és komoly kereskedelmi marketing tevékenységre a bel- és külpiacokon egyaránt.

A frissgyümölcs-exportnak különösen három KGST tagország felé (Szovjetunió, Csehszlovákia, NDK) volt meghatározó a szerepe. E három ország vásárolta az exportalma 95 %-át, egyedül a Szovjetunió a 67 %-át. A Szovjetunióval 1976-ban kötött államközi egyezmény 1990-ig szólt és ez rögzítette, illetve szabályozta a szállított mennyiséget. A szovjet kivitel tovább nem volt növelhetô, nem elsősorban azért, mert nem volt szükségük több almára, inkább azért, mert szállítókapacitásunk egyszerűen képtelen volt több alma elszállítására, különösen az őszi időszakban. A dollárelszámolású piacokra csak az alma 4.8 %-a került. Majd az NDK és Csehszlovákia mindinkább önellátóvá vált, így mennyiségében csökkent a télialma kivitele. Maradt a szovjet piac, amelynek minőségi igényei jóval alacsonyabbak voltak, ezért nem jelentett akadályt az egyoldalú fajtaösszetétel. Így a nagytömegu áru biztonságos elhelyezhetősége elkényelmesítette mind a termelőket, mind kereskedőket.

A szakemberek egy része azonban már a 70-es években felhívta a figyelmet arra, hogy a külföldi piacokon elfoglalt helyünket a minôség javításával tarthatjuk meg és fontos szerepe van a minőségi termelést alapvetôen meghatározó fajtaösszetételnek, valamint a külföldi piacokon egyre inkább csak a speciális igényeket kielégítő fajtákkal, illetve az abból készített, főként mélyhűtött termékekkel jelenhetünk meg.

Az ilyen és ehhez hasonló próféciák ellenére sem változtattunk a fajtaösszetételen; 1986 és 1989 között a magyar almaexportban a Jonathan alma részaránya még meghaladta a 90%-ot.

A hazai almatermesztés jelenlegi helyzetét tekintve az elkövetkezô tíz évben reálisan évi 150 ezer tonna étkezési almaexportot tervezhetünk, melyből 100-120 ezer tonna irányulhat a FÁK országokba, 30-50 ezer tonna realizálását tervezhetjük Nyugat-Európába, Közel- és Távol-Kelet újonnan megszervezendő piacaira.

A FÁK országok felé irányuló étkezési almaexport előtt a legkeményebb piaci korlát a fizetőképes kereslet. Azt a csekély fizetni tudó réteget viszont nem elégíti ki a mai átlagos magyar almaminőség, így az ottani piacon is átveszik lassan a helyünket a nyugat-európai országok.

Alma kivitelünk a Közös Piac területére nem túl jelentős mennyiség, csak 5-6 %-a a teljes friss almaexportunknak. Számottevő növekedésre a későbbiekben sem számíthatunk, mert a közösségnek amúgy is túltermelése van almából. Nagyobb mennyiségu exportra csak azokban az években lesz lehetőségünk amikor a nyugat-európai almagyümölcsösök azévi termését a késő tavaszi fagyok elviszik. Erre exportpolitikát építeni viszont nem lehet. Az almapiac helyzetét a Közös Piac területén ismerve kijelenthetjük, hogy piacon maradni csak egészen kiváló termékekkel tudunk, s azzal is csak úgy, ha azok a Közös Piac termékszerkezetét kiegészítik és nem kell rivalizálnunk azzal. Tehát olyan almafajtát kell kínálnunk amelybôl a közösség nem termel túl sokat, ugyanakkor kereslet mutatkozik rá. Ehhez komoly piackutató munkára van szükség: ismerni kell a termésmennyiséget, a piaci árak alakulását és változását fajtánként.

Gyorsan kell reagálni a piaci változásokra, mert csak így realizálhatjuk a divatfajták értékesítéséből származó extraprofitot. A gyors reakció alapja a gyors fajtaváltás, és az intenzív művelésmód adta korábbi piacra jutási lehetőség.

Nyugat-Eurrópában a marketing tanulmányok szerint 1990-es évek elején első osztályú fajtának számított: az Elstar, a Cox narancs renet , a Delbar Estivale, a Gala, a Berlepsch és a Jonagold. A második csoport tagjai: Astramel, Golden Delicious - amely ennek ellenére még mindig a legnagyobb mennyiségben termelt alma - , Jonica, Roter Boscoop, Discovery, Summerred, Arlet, Alkmene és a Gloster. A harmadik csoport: Idared, Gravensteiner, Téli arany parmen, Glockenapfel és a Jonathan. Divatos fajtának számít a Gala és típusai valamint a Braeburn. Ezek közül a legdinamikusabban elôretörô fajta a Gala volt, melynek a mennyisége 1990 és 1995 között meghatszorozódott.

Figyelembe véve a kínálati piacot, számottevő erőfeszítést kíván a meglévő piacaink megtartása, az új piacok feltárása, a minőség és a választék folyamatos javítása. Ezen feltételeknek a magyar almatermesztők többek között azért tudnak kevésbé megfelelni, mert a piaci versenytársaink támogatottsági színvonala (nyugat-európai, lengyel termelôk) magasabb az itthoninál.

A belföldi friss fogyasztás mértékét 150-200 ezer tonnára becsülték a 80-as évek végén, ami azt jelentette, hogy körülbelül 15-20 kilogramm almát fogyasztottunk fejenként évente. Ilyen nagy mennyiségű almatermés mellett felvetôdött a gondolat, hogy még növelhető a belső fogyasztás, hiszen az alma táplálkozástani szemontból is nagyon fontos gyümölcsünk és a téli vitaminszegény idôszakban egyik fő vitaminforrásunk.

Az, hogy ez a növelés mégsem sikerült, az az alábbi feltételek megvalósulásának hiányából adódott:

• A rendkívül szűk volt fajtaszerkezet (Jonathan, Golden Delicious, Starking), így nem volt ôsszel megfelelő mennyiségu friss fogyasztásra alkalmas alma. Ezen fajták ugyanis az őszi szüret alkalmával még alkalmatlanok voltak a fogyasztásra, utóérést igényeltek.
• A kicsi tárolókapacitás miatt a piacot nem tudtuk folyamatosan teríteni.
• Hiányzott a fizetôképes kereslet.

A jelenlegi tendenciákat figyelembe véve a belföldi fogyasztás az elkövetkező tíz évben mintegy évi 200 tonnát érhet el. A picokon nagy mennyiségben jelenlévő banán, citrom, narancs, kiwi árnyékában, az alma kis százalékban szerepel és nem sok sikerrel.

Az 1995-ös év az almatermés szempontjából különösen rossz évjárat volt, mert csak mintegy 350 ezer tonna alma termett az országban és ennek a mennyiségnek nagy része nem felelt meg az étkezési alma minőségi követelményeinek. Emiatt importra szorultunk. Mivel a belföldi piac csupán az exportból visszamaradt áruk piaca volt, és a szabályozott légterű tárolási technológia nem terjedt el nálunk, csak a gyengébb minőségű alma került itthon értékesítésre. A jövőben viszont komolyabban kell figyelni a belső piac igényeire, ma már nem igaz az az állítás, hogy a belföldi kereskedelemben a gyengébb minőségu alma is kelendő áru. Végsô soron az a cél, hogy a lakosság mennyiségi-, minôségi- és fajtaigényeit hazai termelésből biztosítani tudjuk majd a jövôben.

Az alma hazánkban a legnagyobb mennyiségben feldolgozott élelmiszeripari nyersanyag. A 80-as évek végén például 400-450 ezer tonna alma került évente élelmiszeripari feldolgozásra. Az ipari feldolgozásban legnagyobb arányú a lényerés, majd azt követi a sűrítménygyártás. Jelentős mennyiségű volt a befőtt alapanyag, kisebb tételben készült almapüré-, almabor és üdítőital-alapanyag. A termesztésben lévő régi fajták általában kielégítették az ipar igényét, mégis a gazdaságosság és a végtermék minőségének a javításához szükségessé vált a faj-, illetve a fajtakutatásban a feldolgozóipari igények figyelembevétele.

Az ipari feldolgozás fellendült a szovjet étkezésialma-export összeomlása után. Ennek nagy része, mint feldolgozott termék - lényegében sűrítmény - kerül exportra. A jövőben körülbelül 500 ezer tonna almát tudnak majd a sűrítő üzemek feldolgozni.