szaporítás

Ivartalan szaporítás és fontosabb módjai

Az ivartalan szaporítás alapja, hogy a növények különböző (vegetatív) részeiből nevelünk új növényt. A vegetatív szaporításnak a gyakorlat számára számos előnye van: az ezzel a módszerrel kapott utódok tulajdonságaikban megegyeznek az anyanövénnyel, termőre fordulásuk korábbi, egy anyanövényről rövid idő alatt nagyszámú utódot tudunk produkálni, ilyen módszerrel a csíraképes magot nem hozó fajták is szaporíthatók, valamint az összenövesztéses szaporításoknál a gyökérrészt is magunk választhatjuk meg.

Az ivartalan szaporításnak több módozata van, melyeket hat fő típusba sorolunk: megkülönböztetünk tőosztással, gyökereztetéssel, összenövesztéssel és mikroszaporítással ivartalanul előállított, valamint természetes szaporítóképlet - sarj vagy inda - felhasználásával szaporított növényeket.

Tőosztáskor az anyanövényt nyugalmi állapotban annyi részre daraboljuk, ahány gyökeres szárrésszel rendelkezik. E szaporítási mód a hazai faiskolai termesztésben nem elterjedt, használata elsősorban a házikertekben indokolt.

A gyökereztetés gyűjtőfogalom. Ide soroljuk azokat a szaporítási módokat, ahol a növény különböző részeit meggyökereztetjük.

Bujtásról beszélünk abban az esetben, ha a gyökereztetés idején a szárrész az anyanövény részét képezi mindaddig, amíg az újonnan képződött járulékos gyökerek lehetővé nem teszik, hogy az utód képes legyen az önálló életre. Az így meggyökeresedett utód az anyanövényről leválasztható és tovább nevelhető.

A bujtás módjai az alábbiak lehetnek:

• Közönséges bujtás: Az anyanövény nyugalmi állapotában végezzük. Érett vesszőt ívelünk le az eredésével ellenkezô irányban egy 30-40 cm mély árokba úgy, hogy a vessző 2-3 jól fejlett rügye a talajfelszín felett maradjon. A vesszőt szükség esetén az árokban kampóval rögzítjük, az árkot morzsalékos földdel betemetjük. A közönséges bujtás szaporulata kicsi, egy bujtott vesszőből csak egy utódot lehet előállítani. A mogyorónál használjuk ezt a szaporítási módot.
• 
  
• Sugaras vagy kínai bujtás: Nyugalmi állapotban a gyökereztetésre szánt vesszőt teljes hosszában lehajlítjuk, egy kb. 10 cm-es mély árokba fektetjük, kampókkal rögzítjük, majd betemetjük. Tavasszal a vesszőn lévő rügyek kihajtanak, a fejlődő hajtások áttörnek a talajon. Amikor elérik a 10-15 cm-es magasságot, a hajtásokat földdel a kétharmad részükig feltöltjük, amit a vegetáció folyamán még 2-3 alkalommal megismétlünk. Lombhullás után levágjuk a meggyökeresedett vesszőket az anyanövényről és feldaraboljuk annyi részre, ahány saját gyökérrel rendelkező vessző fejlődött rajta. A ribiszkét, köszmétét és a mogyorót lehet így szaporítani.
• 
  
• Feltöltéses bujtás: Az anyanövényeket minden évben erős metszéssel visszavágjuk úgy, hogy erőteljes hajtásokat képezzenek a következô évben. Amikor a hajtások elérték a 20-30 cm-es magasságot, akkor ezeket porhanyós földdel egyharmad magasságig feltöltjük. A vegetáció folyamán a feltöltést még 2-3 alkalommal meg kell ismételnünk. A bakhátat ôsszel, a fagyok beállta előtt bontjuk le, a meggyökeresedett hajtásokat levágjuk az anyanövényről. A legelterjedtebb bujtásmód a faiskolákban. Az előzőekkel szembeni előnye a nagyobb szaporulat, valamint a gépesíthetőség. Ilyen módon szaporítjuk az alma 'M' alanyait, egyes csonthéjas alanyklónokat, de birs, ribiszke, köszméte és mogyoró fajták is szaporíthatók így.

Dugványozással a legtöbb gyümölcstermő növény szaporítható, de jelentős a ribiszke, a köszméte és egyes alanyok szaporításánál. Dugványozáskor az anyanövény különböző szerveit (hajtás-, vessző-, vagy gyökérrész) az anyanövényről való leválasztás után gyökereztetjük meg. A leválasztott szárrész fejlettsége alapján zöld, félfás és fás, a leválasztás módja szerint egyszerű, szakított és kalapácsos dugványokat különböztetünk meg. A legáltalánosabban használt dugvány az egyszerű dugvány. Azonban azoknál a növényeknél, melyek nehezebben gyökeresednek, szakított vagy kalapácsos dugványszedési módot használunk (Malus, Cydonia).

• Gyökérdugványozással a gyökérsarjakat hozó és a gyökerükön járulékos rügyeket fejlesztő gyümölcsfajok szaporíthatók (málna, szeder, birs, egyes almaalanyok). A dugványozás ideje a fagyok beállta előtt ősszel van. A legjobb minőségű dugványok ceruza és ujjnyi vastagság közöttiek. A gyökérdugvány alapjául szolgáló gyökérzetet 5-10 cm-es darabokra vágjuk úgy, hogy az alapi részen ferde, a csúcsi részen merôleges metszlapot vágunk, így később ezt nem tudjuk összekeverni. A kész dugványokat a tél folyamán fagymentes helyen nyirkos, nedves, tőzeges homokban tároljuk és tavasszal fektetve vagy ferdén 4-5 cm-es mélységbe dugványozzuk.
• A fás dugványozás nagyon egyszerű szaporítási mód, különleges berendezést nem igényel. Fás dugványozással szaporítják a ribiszkefajtákat és egyes gyümölcsfa alanyokat (myrobalan, birs). A dugványszedés időszaka lombhullástól az elsô fagyok beálltáig tart, de a fagytűrő fajokat, fajtákat még januárban is lehet szedni. Szedés után a dugványanyagot kötegeljük, címkézzük, nyirkos homokba vermeljük és a felhasználásig tároljuk. A dugványok méretre vágása a szedés után közvetlenül vagy a tél folyamán történik, de az eredés szempontjából előnyösebb az azonnali feldolgozás. A fásdugványok hossza általában 15-30 cm közötti, így egy jól fejlett vesszőből 2-3 dugvány is készíthető. A fás dugványok dugványozására sor kerülhet ősszel, legkésőbb október végéig (hogy legyen idő a gyökeresedés megindulására), vagy pedig tavasszal, amikor a talaj felső rétegei már elérték a 10^oC-ot.
• A zöld-, vagy hajtásdugvánnyal történő szaporításra (a nevéből adódóan) a vegetációs idő alatt a növény hajtásait használjuk fel. A zölddugványozás lényegesen nagyobb szakmai és technikai felkészültséget követel meg, mint a gyökér- vagy a fásdugványozás. A hajtásdugványozást hazánkban általában a május vége és július vége közötti időszakban végezzük, mert ekkor a legmegfelelőbb a hajtások fejlettsége és gyökeresedési hajlama. Általában késsel vágjuk dugványokat, melyekbôl 25-30 cm-es darabokat készítünk úgy, hogy az alsó metszlap közvetlenül egy nódusz alatt legyen (talpalás). A zölddugványokban a tartalék tápanyag nem elegendő a begyökeresedéshez, szükség van a levélfelületre, ezért a felső leveleket - bekurtítva - meghagyjuk, az alsó leveleket pedig eltávolítjuk. A nehezebben gyökeresedő fajtáknál a gyökérképződés elősegítése érdekében különböző serkentő hormonokat (1-naftil- ecetsav, 1,3-indolil-vajsav) is használunk. Felhasználásuk por vagy alkoholos oldat formájában történik. Gyökereztető közegként mosott folyami homokot, tôzeget vagy ezek keverékét használjuk. A gyökérzet nélküli levélfelület miatt (párologtatás) a dugványkészítés legkritikusabb időszaka a dugványozás és a begyökeresedés közötti időszak. A dugványok idő előtti kiszáradását és pusztulását csak akkor tudjuk elkerülni, ha olyan berendezést alkalmazunk (erre akár egy átlagos fóliasátor is megfelel), ahol a gyökérképződés ideje alatt biztosítani tudjuk a 95-98%-os relatív páratartalmat, az árnyékolást és az állandó vízutánpótlást lombpermetezés formájában.

Az összenövesztéses ivartalan szaporítás a leggyakoribb szaporítási mód, mely alapvetően kétféle lehet: oltás és szemzés.

Az oltás során két, három, vagy ritkán több növényegyed részeinek összenövesztésével kapunk új növényt. A keletkezett végtermék az oltvány. Az oltvány gyökerét, esetleg a törzs egy részét illetve egészét adó rész az alany, az erre ráoltott vagy szemzett rész a nemes. Vannak olyan esetek, amikor az alany és a nemes közé egy harmadik (úgynevezett "közbeoltott") fajta is kerülhet. Hobbikertészeknél, vagy gyűjteményes kertben gyakran elôfordul, hogy az oltvány nemes részét több fajta alkotja. Az oltás során kulcsfontosságú, hogy az alany és a nemes szöveteinek összeforradása tökéletes legyen, ezért gondosan kell megválasztani a partnereket, az oltás idejét és módját. Csak az azonos fajhoz tartozó, vagy a közeli rokonságban álló növényegyedek olthatók egymásra. Ha az oltás sikeres és az oltvány későbbi élete során is harmonikus a két komponens együttélése, akkor kompatibilitásról, ellenkező esetben inkompatibilitásról beszélünk. Az oltásnak a faiskolai termesztés fejlődése folyamán több módozata alakult ki. Az, hogy ebből melyiket alkalmazzuk, függ az alany és a nemes vastagságától, az oltás idejétől és több egyéb tényezőtől is. Bármelyik oltásmódot is használjuk, a leglényegesebb szempont az, hogy az alany és a ráoltott nemes rész osztódó szövetei (kambium) a lehető legnagyobb felületen érintkezzenek egymással. Ennek hiányában ugyanis az oltás sikertelen marad.

A különböző oltásmódok megválasztása egyrészt attól függ, hogy az alany és az oltócsap vastagsága hogyan viszonyul egymáshoz, másrészt attól, hogy az alany héja elválik-e a fatesttől vagy sem. Ezek alapján az oltásmódok az 1. táblázatban követhetők nyomon.

A fás oltások közül bármelyik oltásmódot használjuk, mindegyik alapfeltétele, hogy az oltóvessző teljes nyugalomban legyen. Ezt úgy tudjuk elérni, hogy az oltóvesszőt lombhullás után, a keményebb fagyok beállta előtt megszedjük a törzsültetvényből és hűvös, nyirkos helyen tároljuk a felhasználásig.

Szabadban tavasszal (február végétôl március végéig) és ősszel (szeptemberben) végezhetjük azokat az oltásmódokat, amelyeknél nem alapfeltétel, hogy az alany héja elváljon a farésztől. Az őszi oltás azonban - a téli fagykár miatt - nem terjedt el a gyakorlatban.

Azokat az oltásmódokat, melyeknek alapfeltétele, hogy az alany "adja a héját", csak az intenzív nedvkeringés időszakában végezhetjük. Ez az idôszak március végétől egészen addig tart, ameddig nagy biztonsággal nyugalomban tudjuk tartani az oltóvessző rügyeit.

Az oltásmódok csoportosítása felhasználhatóságuk alapján

A legelterjedtebb fás oltásmódok a következôk:

• Párosítás olyan esetekben készíthetô, amikor az alany és az oltóvessző egyenlő vastag. Az alanyon és az oltóvesszőn kb. az oltóvessző vastagságánál 2-2,5-szer hosszabb sima, ferde metszlapot készítünk úgy, hogy azok összeillesztésekor pontosan fedjék egymást. Minél vastagabbak az illesztendő részek, annál hosszabb legyen a metszlap.
• Angolnyelves párosítás az egyszeru párosítás javított változata. Mindkét metszlapon a felsô harmadból kiindulva a metszlappal majdnem párhuzamos bevágással nyelvet készítünk a nemesen és az alanyon egyaránt. Úgy toljuk össze a nyelveket, hogy a két rész szorosan, hézagmentesen záródjék egymáshoz és ne mozduljon el. Az angolnyelves párosítás a legelterjedtebb kézbenoltási mód a hazai faiskolákban. Nagy előnye, hogy a szaporítóhelyiségben a leírt módon már januártól olthatunk, megnyújtva ezzel az oltási szezont.
• Oldallapozáskor az alany levéltelen részén 20-25 mm hosszan 8-10 mm széles héjat vágunk le vékony farésszel együtt. Az oltóvesszőt párosításszeruen az alany metszlapjának megfelelő nagyságúra vágjuk meg, majd összeillesztjük az alannyal és bekötjük. A nemes fejlődésének megindulásáig lombot hagyunk, majd a megeredés után az alanyt az oltócsapig visszametsszük. A vegetációs idôben bármikor végezhető.
• 
  
• Hasítékoláskor a vastagabb alanyon hasítékot készítünk és ebbe helyezzük az ék alakúra vágott oltóvesszőt. Gyümölcsösökben a termőfák átoltására használt oltásmód. Nagy sebfelülete miatt a fásoltások közül a legrosszabb.
• Kecskeláb ékezés idôsebb és vastagabb alanyokon használható akkor, ha az alany lényegesen vastagabb, mint az oltóvessző. Az alanyt kissé rézsutosan levágjuk, a felső részén 20-30 mm hosszú háromszög alakú vályút készítünk. Az oltóvesszőt a vályú alakjának, nagyságának megfelelôen vágjuk meg, majd abba beleillesztjük. Elkészítése nagy gyakorlatot igényel.
• 
  
• A héj alá oltás a nedvkeringés megindulása után végezhető. Akkor készítjük, amikor az alany héja a fás résztől jól elválik. Az alanyt visszametsszük és a héjrészt a metszlaptól számítva 15-20 mm hosszabb bemetsszük. Az oltóvesszőn a párosításhoz hasonló metszlapot készítünk, majd azt a felső végén fölemelt, bevágott héj alá toljuk.
• Az áthidalás nem szaporítási mód, de hasonlít a héj alá oltáshoz. Nyúl- vagy egérrágta fák háncsrészének pótlásához használjuk. Ideje is akkor van, amikor a fa jól adja a héját, a héj könnyen elválik. A sérült héjrészt alul és felül az ép részig simára levágjuk, ezután végezzük el a héj alá oltást. A megmaradt alsó és felső háncsrész közé, mindkét oldalán egy irányba néző, párosításszeruen megvágott oltóvesszőt helyezünk be. Ha nagyobb a sérülés, akkor körkörösen több oltóvesszôt is behelyezhetünk.

Zöldoltással a fás oltással nehezen eredő növényeket szaporítjuk, pl. a köszmétét május-júniusban. A visszavágott alany csúcsába vagy a vissza nem vágott alany oldalába oltunk, pl. hasítékoltással.

Szemzés. Tulajdonképpen az egyrügyes, vegetációban végzett héj alá oltást nevezzük szemzésnek. Ezzel az oltásmóddal ejtjük a legkisebb sebet, mégis itt a legteljesebb az érintkezés. A nemes fajta legkisebb részét, azaz az egyetlen hajtásrügyet, az úgynevezett szemet használjuk fel "oltóvesszőként". A levélhónaljban található "szemből" ered az elnevezése is.

A szemzés ideje akkor van, amikor az alany héja könnyen elválik a fás résztől, a hajtáson pedig már érett szemek vannak. Ez hazánkban az április közepétől szeptember közepéig tartó időszak. A szemzést végezhetjük az alanynak a földdel egy szintbe eső részén, tehát gyökérnyakba vagy feljebb, a koronahajtásokon. A gyenge növekedésű alanyon lévő oltványok előállításakor a gyengítő hatás fokozása miatt újabban a gyökérnyak fölött 20-30 cm-rel rakják be a szemet.

A készítés idejétôl és a kihajtás módjától függően kétféle szemzés különböztethetô meg: hajtó- és alvószemzés.

A hajtószemzés kora tavasszal, vagy május-júniusban végezhetô a veremben lévő oltóvesszőkről, illetve az anyanövényen már beérett hajtásokról szedett szemekkel. A készítés évében még kihajtanak, de ha hajtásaik nem érnek be tökéletesen, akkor könnyen elfagyhatnak. Elterjedtebb az alvószemzés.

Alvószemzéskor még az ősz folyamán összeforr a nemes az alannyal, de a nemes rügy csak a következő év tavaszán indul fejlődésnek. A készítés ideje július második felétől szeptember elejéig tart. A szemek egészséges, jól fejlett hajtásokról, úgynevezett szemzőhajtásokról származnak. A leveleket kb. 10 mm-es levélnyél meghagyásával távolítjuk el. Általában a hajtás középső harmadában lévő szemek a legjobbak. Lényeges a szemzőhajtások kiszáradástól való védelme, ezért szemzésig hűvös, nyirkos helyen tartsuk ezeket.

• A hazai faiskolák az elkészítésének módjáról elnevezett "T-szemzést" használják előszeretettel. Elkészítésének menete a következő: T alakú bemetszést készítünk az alanyon, majd a szemzôhajtásról 15-20 mm-es héjszeletet vágunk le úgy, hogy a szem a "pajzs" közepén legyen. Lehetőleg minél kevesebb fás rész kerüljön a héjhoz, mert így biztosabban ered. A szempajzsot a héj alá úgy toljuk be, hogy a szem a hosszanti metszés közepén helyezkedjék el. A szempajzs héj alól kimaradó részét lemetsszük. A kész szemzést rugalmas műanyag szalaggal kötözzük be vigyázva arra, hogy a szem szabadon maradjon. A bemetszett alanyokat 2-3 hét múlva megvizsgáljuk: ha a szempajzson visszamaradt levélnyél érintésre lehullt, a héj kisimul, egészséges, a fajtára jellemző színu, a szemzés megeredt. Ha a levélnyél a szempajzsra rászáradt, érintésre nem válik le, a héj összezsugorodott és barnul, a szem nem eredt meg. Ebben az esetben pótszemzést végezhetünk, melyre legalkalmasabb a chip-szemzés.
• 
  
• A chip-szemzés egy olyan oltásmód, mely tulajdonképpen a szemzés és a lapozás együttes alkalmazása. Angol nevén chip-szemzésként terjedt el immár Nyugat-Európában is (chip = lap). A lapozásnál mélyebb, farésszel vágott változat, mely bármikor végezhető. A hagyományos "T" szemzés helyett is használják jó eredéssel. Az alanyon alsó bemetszést végzünk, majd felülről ferdén a farészbe is bemetszve, a szempajzs hosszúságának megfelelő pajzs alakú lapot vágunk ki. A szempajzsot a nyílásba illeszkedően készítjük el. Behelyezés után a szokásos módon kötözzük be.

Az oltásokra vonatkozóan általános szabály, hogy azokat mindig tiszta és éles késsel végezzük. Az elkészült oltásokat kötözéssel rögzítjük, majd a sebfelületeket oltóviasszal bekenjük (kézbenoltásnál parafinozzuk), ezzel elzárjuk azokat a esetleges sok víztől és megvédjük a kiszáradástól.

A mikroszaporítás egyre nagyobb teret hódít a szaporítóanyag előállításban. Alapja, hogy merisztémacsúcsból, illetve kallusztenyészetbôl fejlôdött hajtásokat gyökereztetünk meg. Gyümölcstermesztésben elsősorban a vírusmentes anyatelepek létrehozására alkalmas növényegyedeket, ritkán közvetlenül ültetvényanyagot állítanak elő ezzel a módszerrel.

Sarjról azokat a növényeket szaporíthatjuk, amelyek a gyökerek járulékos rügyeiből, vagy a gyökérnyakból sarjakat képeznek (málna, szeder). A sarjakat nyugalmi állapotban választjuk le az anyanövényrôl, melyek közül csak azok igazán értékesek, amelyek jól fejlett saját gyökérrel rendelkeznek.

Indáról szaporítjuk a szamócát. A szamócatő a vegetáció során több- kevesebb indát fejleszt, melyek a talajjal érintkezve legyökeresednek. A gyökeres indanövények leválasztása július-augusztus hónapokban, vagy ősszel a fagyok beállta elôtt (frigo palánta) történik.